Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Devecsery László verseiből

 


ANALÓGIA

Nem szabad menekülnöd.

Kénköves esők pusztításai között sem.

Házat és hazát építettél,
s nem romot, bár mindig romokra.

Elmenni – és sose nézni hátra?
El tudnád feledni otthonod?

Időtlen bálványok állnak.

Ne add meg magad a pusztulásnak.

***


A RETTENET DALA
/A kábítószer rabjai/

Kába álmok, lila ködök,
fejetekben sátán-dögök.
Dögkeselyűk ülnek rátok,
és akárhogy cibáljátok:

benneteket marnak, tépnek,
szemeitek kifordítják,
nem láthattok soha többé,
vakok lesztek mindörökké,

vakok vagytok mindörökre,
halál bámul szemgödörbe...
Kába álmok, lila ködök,
fejetekben sátán-dögök...
*
A lelked elszáll:
lángokba, fénybe,
vesztett hitt szerint:
pokolba, mélybe,
alvilág-éjbe,
patkány testébe...

Pokolba, mélybe,
alvilág-éjbe,
patkány testébe.
Patkány testébe!
*
Óriás bogarak másszák a testemet,
óriás bogarak másszák a testemet...

Hatalmas szögekkel szögezik testemet,
hatalmas szögekkel szögezik testemet...

Végtelen kínokkal égetik testemet,
végtelen kínokkal égetik testemet...



Görcsök markolják, tépik a testemet,
görcsök markolják, tépik a testemet...

Másszák a testemet,
szögezik testemet,
égetik testemet,
tépik a testemet!
*
A halottak között van egy halott,
aki tegnap még velünk álmodott,
aki tegnap még velem álmodott,
aki tegnap még hozzám tartozott...

***




A FELOLDÁS DALA
/Szabadulás/

Csillagok útján szalad a szél,
csillagok útján megy, ki nem fél.
Csillagok útja lehet miénk,
csillagpor hullhat csendben közénk.
Fényes lesz minden, tiszta a lég,
felettünk mindig fénylik az ég!

Emeld fel arcod, várd a fényt!

Emeld fel arcod, kérd a fényt,
emeld fel arcod, adj reményt!

Emeld fel arcod, kérd a fényt!
Emeld fel arcod, adj reményt!

Szemedbe gyűjtsd a fényt,
csillag légy magad,
és oszd el másnak minden sugarad!

Vezesd,
ki útra kél!
Vezesd,
ki nem remél,
vezesd,
hisz nagy az éj!

Emeld fel arcod, nézd a fényt!
Emeld fel arcod, várd a fényt!
Emeld fel arcod, kérd a fényt!
Emeld fel arcod, adj reményt!

Nézd a fényt!
Várd a fényt!
Kérd a fényt!
Adj reményt!

***




ANDANTE

Árva kis magyarság,
koncként dobott préda,
elvetett hitünknek
kicsiny maradéka.

Megtépett bennünket
minden-történelem,
csecsszopó nemzetünk
pusztult e szegleten.

Mi maradt belőlünk?
Folyton adtak, vettek,
kényük, kedvük szerint
fel is feszítettek…

Cirkuszi oroszlán
rácsok között ballag:
tűzkarikán ugrik…,
és még csendben hallgat.

Megfeszül a teste,
fogát kivillantja:
meghal – vagy szabad lesz,
alább nem adhatja.

***




ÉDESANYÁM HAJA…

Édesanyám haja: hó,
múlt időkön: takaró.

Véle múlt az életem:
emlékeim keresem.

Édesanyám: haja hó,

nagy csendemen takaró.

Szavam hullik, hó szakad,
szállnak múltból madarak.

Édesanyám haja hó:
ezüst úton takaró.

Néki őrzök szavakat:
versbe gyűjtöm azokat!

***



PASSIÓ

- Csíkszereda, 1991. március 15. -

A szentmise véget ért...
Trattatta... Távolról, halkan.
...menjetek békével!
Trattatta... Közelebb.
Szemek. Szemek. Szemek.
Trattattattata. Egyre közelebb.
Rémült, rémült szemek.
Trattatta-trattattata. Mind közelebb.
Félelem. Félelem. Félelem.
Halált kereső tekintetek.
A templom falán átnéző szemek.
Félelem-szemek. Rémült-szemek.
Szemek. Szemek. SZEMEK.
Kitágult pupillák.
Halálra tágultak.
S a fejek felett még ott zeng,
visszhangzik: - Menjetek békével!
Békével...vel...vel...
Trattatta, trattatta...
S a fejek felett már ott zúg
a trattattata... a trattatata... a tra...
Lapulnának önmaguk félelmébe,
rejtőznének a megváltó halálba,
de nem a félő félelembe,
mert trattatatatata... ta...
és még és még és még közelebb,
és dobhártyád repedne szét,
hát füledre szorítod a kezed,
üldözött félelemmel nézel,
s valami-valami-valami meleg
csordogál az ujjaid között.
Rémülten rezzensz.
Kezeden stigmát érzel. Nézel.
Végigcsorog, végig, végig csorog,
csorog, csorog a...
Trattattata-ta-ta-ta-ta-dobol halántékodon.
A szentély félhomályos gyertyafényében
a vérre gondolsz. Csorog, csorog, csorog.
Ratatatata. Ezt hallod.
Ezt féled hallani.
Látomások és kényszerképzetek
villódznak minden idegszáladon,
mert trattatata és ratatata...
és csorog és csorog...
és... látomások...
és kényszerképzetek...
és sebesültek és halottak
és templom és vér és halál
és menjetek békével.
Békével. Amikor háborúval jönnek?
Békével. Háborúval.
Bé-ké-vel-há-bo-rú-val.
Bé-ké-vel-tra-tta-tta-ta-
há-bo-rú-val-ra-ta-ta-ta-ta.
A koponyák hegyén a megfeszítettek.
Menjetek békével!
Az Úr békéje legyen veletek!
Veletek. Velünk. Mindenkivel.
A látomás véget... véget... véget... ért.
A templom padjaiban lapuló félelem.
Mozdulatlan élet.
...mert élni akar.
S azok odakint? Kint-kint-kint.
Kik ők... és mit akarnak?
Trattattata a torony körül
és remeg és remeg az Isten háza
és remegnek e házban az emberek.
Trattattata - aztán távolra húz.
Trattatta - aztán elmegy.
A harmadik még fenyeget:
trattattata-ta-ta-ta...
és a harmadik is elrepül...
el... el... elrepül...
A csend nem hihető.
A némaság hihetetlen.
Lassan e-mel-ked-nek-a-fe-jek.
Egymást kereső tekintetek.
Szemek. Szemek. Szemek.
Kérdések a szemekben.
Kérdések... Kér-dé-sek.
A szentmise véget ért.
A félelem is?
Menjetek békével!
Békével?
Mindenki feláll.
Az Úr békéje legyen: veletek.

***




FÉNY-JÁTÉK SZŐLŐLEVÉLEN


Fény fut a fényen
fény fut az égen:
szőlőlevélen.
Szőlőlevélen,
szőlőlevélen,
fény fut a fényen,
fürt-rejtekében,
érett a szem már,
zöld hűvösében.
Hajlik a hegy most,
fürtjeit bontja,
hullanak fények,
égről a porba.
Hajlik a lány már,
rezdül a melle,
fürtönként hullik
vágyam a csendre.
(Tréfál az ég is,
felhőkkel játszik,
könnyű szellővel
eső cicázik.
Szüret kapuja
tört sugarakból,
ível az égre
szivárvány-napból.)
Csordul a must és
hordók is telnek,
távol-időnek
forrva üzennek.
Alkonyi fény még
szitál az égen,
utolsót játszik
szőlőlevélen.
Szunnyad a hegy már
csend hűvösében...

***




IDŐN ÉS TÉREN TÚL
/Csontváry: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban/


A háromszög csúcsa végtelenbe ér,
időn és téren túli világba lépnek
ágai,; szélfútta irányban kitárt
átölelt testek, karok, lomfátyolok
pogány ünnepet lobognak alkonyban
vérző ágakon: tüzet fog, el nem ég,
mítoszt teremt az ég – iker-cédrusok
ezredévei alatt; és az életfán ülve
vár, nem szárnyal minden titkok
tudója: a sas. Lovak párban: barnán,
fehéren, egy test e kettő, csupán a
másikban érzed folytatásodat.
fehér lepelben, vörös izzásban járnak,
lépnek, táncolnak, vonaglanak
cédrusod alatt, mintha a sivatag
csendjéből fél testtel lépnének valóra,
hogy …majd… utolsóként véle
olvadjanak eggyé a lépte-sincs
furulyás-zenész szavára, lovasok
örök körében, semmiből teremtett
virágok csodái között............
Mágikus csomó a teremtett világon,
emelve kettős-testedet hegyláncok
fölé, s a teremtés vörös földjén
a szent zarándokok: gyermekét
szoptatva Mária; s beduin lendület,
arab büszkeség vászonra feszül,
s a török fezekre égetett piros,
de létünknek mi a magyarázat:
a megtört csonkban szunnyadó
halál vagy az élet-lobogás...

***



VERS-JÁTÉK, ŐSSZEL

Nap ragyog, még Nap ragyog,
fényörömben ballagok.

Ősz szikrázik hajamban,
verselgetek magamban.

Nap ragyog még, Nap ragyog,
fénykörömben angyalok.

Cirógatják fejemet,
meghallgatják versemet.

Nap ragyog még, Nap ragyog,
szikrák között arcotok.

Fény gyullad a szememben,
tűz lobban a versemben.

Nap ragyog még, Nap ragyog,
fényörömben ballagok.

***




FENYŐ-ÁLOM

A
fenyő
még alszik,
karácsonyt
álmodik, növesztve
tűleveleit múlandó,
meghitt csodáknak, a hitnek, a játéknak,
gyermeki vágynak, reménynek,
hogy csillagszórós éjszakák köszöntenek
a kis gyufaárus lányok kicsinyke
álmaira, amikor nagyanyók keze valóban ölel,
nem lobban el a gyufa lángja,
s örök marad a megőrzött csöppnyi fény,
legalább most, a hópihék táncai között, a napkeleti
bölcsek féltő álmaiban, a pásztorok báránykás csendjében, a puszták
angyal-hírében, fellobbanó igazságainkban; talán eljön
a szép jelen, a szép csillag, s szép napunk támad,
mikor az egyetlen igaz ad hitet
e tékozló világnak, hiszen karácsonyaink
fényét a húsvét
hitével koronázzuk.

***



CINEGÉK

- Nyitnikék! – cinegéznek,
hull a cinke-ének,
fehér paplan a télnek,
hull a cinke-ének.

Vén diófám hallgat,
lombtalan a szélben,
odúja dúdolgat
tiszta hóesésben.

- Nyitnikék! – cinegéznek,
hull a cinke-ének,
fagy riogat szilajul,
vége sincs a télnek...

Jégen felszikrázik:
karácsonyi ének...

***



KANKALIN


Még a szirteken
hó ragyog.
Még az egeken
csillagok.
Még a szavakon
fagy vacog.
Még én is csak
hallgatok.
Már szirmaid
bonthatod,
bár hó ragyog,
bár csillagok,
bár fagy vacog,
bár hallgatok,
már szavakat
bonthatok,
és tevéled
a fény is
felragyog...

***